Mikor volt utoljára, hogy megálltál egy pillanatra, hogy ténylegesen értékeld azt, ami körülötted van? A jelenben létezni, lélegezni kifejezetten nagy kihívás tud lenni mindenkinek. A jóga egyik célja – ha írhatunk ki célokat – az a jelenben való létezés.

Életünk folyamatos pulzálások fonálra szőtt gyöngysora. Lélegzetünk – a belégzések, kilégzések és a köztük megjelenő tér -, pontosan meg tudja mutatni nekünk azt, hogy mi zajlik bennünk, mi zajlik körülöttünk. 

Ahogyan belélegzünk, lehetőségünk van megérezni az élet teljességét. Azt a kiteljesedett állapotot, amikor a ‘nincs-szükség’ állapotába érkezünk. Egy olyan térbe, ahol mindenünk ‘van’. Olykor elképzelhetetlennek tűnik megtapasztalni az elég fogalmát, állandóan hajtunk érte, sokszor fölösleges tevékenységekbe menekülve, gondolva, hogy ‘ez biztosan segíteni fog ebben’, pedig semmi mást nem kell tennünk, csak levegőt venni. De nem csak simán levegőt venni. Őszintén, gondosan átgondolt belégzést kell végrehajtani, aminél végig ott vagyunk. Megérezzük az első pillanatot, amikor a hűvös levegő megérinti orrjáratunk belső részét, végig halad az orr falán, az orrmelléküregeken keresztül, a torkon át, egészen a tüdőbe, majd onnan a test minden kis zugába. A teljes figyelemmel borzongás járhat át, a libabőr legtisztább érzete, hiszen életet adunk a legfontosabb személynek az életünkben: magunknak.

Ahogy a lélegzet megtörténik és megjelenik a tartás – az a pillanat, amikor nincs szükség be- vagy éppen kilélegezni -, lehetőségünk nyílik időt eltölteni a létezésben. Egy ezredmásodperc, amikor minden tökéletes. Amikor teljes csend, nyugalom és béke honol bennünk. Nem számít az előző belégzés, vagy a következő kilégzés. Csak és kizárólag ez a pillanat. A tartás szimbolizálja a teljességet, a bátorságot, a reményt. A végtelen szeretetet.

S, amikor készen állunk, kilélegzünk. A pillanat, amikor tudjuk, hogy el kell engednünk azt, ami már nem szolgál minket, vagy éppen amit már mi nem tudunk szolgálni. Hiszen minden, amit magunkhoz veszünk, minden, amit megtapasztalunk, csupán csak egy pillanatnyi illúziója a birtoklásnak, ami nem az igaz létünk része. Mélyen tudjuk, hogy a birtoklási vágyunk csak leláncol és a birtoklott tárgy válik a birtokossá lelkünkön, szépen-lassan. A kilégzéssel együtt tudatosítjuk magunkban azt, hogy minden múlandó: minden élőlény, tárgy, hely vagy éppen pillanat, amit megkapunk. Tudatosítjuk, elfogadjuk és tiszteljük. És, ahogy ezt elfogadtuk, megtörténik a kilégzés. Ahogy a meleg levegő kiáramlik a tüdőből, összegyűjtve minden felesleget, végighalad a torkon, az orrmelléküregen át, és még egyszer melegséggel eltöltve az orrjáratunkat, elhagyja testünket. Elengedtük.

Kinntartás. A lehető legőszintébb pillanata a légzésünknek. Nincs egó, nincs vágyakozás. Teljes elfogadása a kilégzésnek, az elengedésnek, tudva, hogy ezzel pecsételjük meg az egész körforgást. Ezzel a ‘nem-cselekedettel’ biztosítjuk azt, hogy készen állunk valami újra. Hogy nem félünk semmitől és senkitől, hiszen az egész körforgás azt szolgálja, hogy megtapasztaljunk egy új dolgot, ami által többé válhatunk – vagy éppen csak közelebb kerülhetünk a legfontosabb igazsághoz.

A lélegzetünk körforgása, az életünk körforgása.

Akkor hát nincs más hátra:

vegyél egy levegőt! 🙂